Hová tűnt???? És visszahozható?

ovissÓvónőként egyszer megkérdeztem a gyerekektől, hogy hányan tudnak énekelni? Minden gyerek lelkesen feltartotta a kezét. Majd megkérdeztem, hogy hányan tudnak táncolni? Újra minden kéz a magasba lendült. És hányan tudnak festeni? Újra minden kéz integetett.
Egyszer elmentünk a gyerekekkel egy ifjúsági klubba, ahol azt kérdeztem, hogy ki tud csocsózni? Gondolhatod, hogy ezt is minden gyerek tudta. :)

Na, lássuk, hogy tényleg így van-e?
Amikor éneklést kezdtem, minden gyerek énekelt velem, hiszen tudták, hogy tudnak énekelni. Amikor zenét indítottam a táncukhoz, mindenki örömmel, nagy nevetéssel kezdett el táncolni. Amikor festeni kértem őket, szintén mindenki kezébe vette az ecsetet és elkezdett mindenféle színes mázgát festeni a kartonlapra. A csocsózásról pedig nem is beszélek. Csodás élmény volt látni a sok kis csöppség pörgetését, ugrálását, mert szinte még el sem érték azt a magasságot, hogy a csocsóasztalon lássák a golyó irányát.
De mindenki tudott csocsózni!
Mert tudták, hogy tudnak! :)

Most ugyanezeket a kérdéseket tettem fel az egyik tréningem felnőtt résztvevőinek. Szinte csak 1-2 ember tette fel egyik másik kérdésemre a kezét, de ők is bizonytalanul. A csocsózásra kicsit többen. :)
Amikor kértem őket, hogy megmutatnátok? A válaszok: Jajj! Ne mááá! :( És döbbenet, hogy akkor most meg kell mutatni, hogy mit tudok! Hogyan éneklek, táncolok, festek… Nem kellett, csak egy próba volt részemről.

Mi történik óvodáskorunk és a felnőttkorunk között azzal a tehetséggel, azzal a lelkesedéssel, azzal a „Megmutatom, hogy milyen nagyszerű vagyok!” örömérzettel?

Valahol a felnőtté válás útján megtanuljuk leplezni önmagunkat.
Ne mond, hogy tudsz énekelni, mert nem vagy egy Whithey Houston. Ne mond, hogy tudsz táncolni, mert tök béna vagy, ha a táncról van szó. Ne mond, hogy tudsz festeni, mert hol vagy te Kandinsky-hez …
Leplezzük magunkat, mert ami bennünk van, arról azt gondoljuk, hogy nem jó. Nem jó, mert mások, a profik, a kimagaslóak sokkal jobbak nálunk. Pedig gyerekként nem ezt gondoltuk magunkról. Milyen jó volt akkor! :)

Megtanított a társadalom arra, hogy kategóriákba sorold be magadat és úgy éld az életedet. Te pedig igazodsz ehhez. Visszaszorítva ezzel magadban azt a belső gyermeki érzést, ami örömöt ad, amire büszke voltál, ami az önértékelésedet és az önbecsülésedet magasra röpítette akár megkérdezte az óvó néni, akár nem. Mert tudtad magadról alapból. Mert így születtél és született minden ember.

Tudjuk, hogy mindent tudunk!
Úgy, ahogyan. Mondhatjuk azt is, hogy egyedien. Mert mindenkinek más a tudása, képessége. Ettől szép a világunk, hogy mindenki más benne! Így születünk, és örülünk, és örülünk, és örülünk! És ez a képességtudás van, akinek tetszik és van, akinek nem. De az kinek számít?

Amikor a gyerekkorunk egyik szakaszában a megfelelés kerül előtérbe, akkor ahhoz igazodunk, ami tetszik a másiknak. Annak, akinek, vagy akiknek meg akarunk felelni. Innentől kezdve elkezdik ők irányítani az életünket. Pontosabban mi irányítjuk az ő kedvük szerint. Egyre több mindenben igazodunk a külső irányításhoz, és így alakul szépen lassan a szerepköntösünk.

Nem magunkat éljük, hanem másoknak élünk!

Ezzel párhuzamosan pedig bennünk is kialakul egy elvárásrendszer mások felé, ami mindaddig játszmáztat minket, amíg fel nem fedjük, és el nem engedjük ezeket az elvárásokat.

Idézd fel a gyermeki énedet és kezd el újra élni mindazt, amiben akkor úgy gondoltad, hogy jó vagy! Mert az a képességed ma is meg van: tudsz énekelni, táncolni, festeni, csocsózni … és még mennyi mindent!
Miért kellene olyannak lenned, mint azok, akiket a társadalom és a kor kiemelten favorizál?
Legyél olyan, amilyennek örömödet leled saját magadban. És kész! Nincs több tennivalód ezen a téren!

 

Egyszerűen csak gyakorold, amikor eszedbe jut.csocsó  Énekelj! Táncolj! Alkoss! 

Csinálj bármit, amit gyerekként szerettél: eregess papírsárkányt, ugrálj eső után a pocsolyában, építs legóból várat, dobolj az udvaron lévő hordón, tüzeskedj, hintázz, körhintázz… Soha ne hidd el magadról, hogy megkomolyodtál! Amikortól elhiszed, onnantól kezdesz az életeddel szembe menni. Az egód irányításával.
Te irányíts! A Te életed! :)

Én is csocsózok mindig, amikor tehetem. Leggyakrabban elbénázom és kikapunk, de imádom pörgetni a fogantyút, megfogni vele a golyót, és jó ritkán gólt lőni. Mert én így tudok játszani! De akkor is örülve tudom, hogy tudok! :)
A papír sárkányeregetésről pedig nem is beszélek. :) Nanáááá, hogy nagyon tudok!
Legyenek ilyen örömpillanataid és napjaid neked is! Egyre több! :)

2018-05-04T14:17:11+00:002016. 01. 23.|Kategóriák: Jó nap!|Címkék: | Hová tűnt???? És visszahozható? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva